esthajnal

Hamvas Béla: A madarak éneke
(részlet  A babérliget könyvből)

 
Hallottam valakiről, akinek az a feltevése, hogy a túlvilágra került emberek kedves foglalkozása egymásnak életükből történeteket elbeszélni. Ez a helyhez illő egyetlen komoly tevékenység, amely örökké tart és mindig érdekes. Elvégre évszázadokig lehet beszélni arról az egyetlen eseményről is, hogy amikor valaki nyáron a délutánt az öreg halásszal a tengeren csónakban töltötte, mit látott és mit élt át.Hivatkozással az illetőre mindenkit arra kérek, hogy ezúttal az előzményektől tekintsen el. Majd a túlvilágon méltó részletességgel és a tárgyat megillető igazsággal mindent el fogok beszélni. Ilyen hallatlan jelentőségű, tüneményesen gazdag és bonyolultan sokszerű történetek számára itt nincs elég tér és idő és alkalom.A madarak énekéről van szó.Az után nemsokára, hogy a nap a Bak jelébe lép s a téli mélypont után ismét emelkedni kezd, január első napjaiban, a cinke szólal meg először. Van úgy, hogy a napfényre szól, van úgy, hogy az olvadásos időre. Ugyanakkor a szarka is elkezd csörögni. A cinege későbben kezdi, de gyertyaszentelőkor már hallani. Sokszor hetekre újra elhallgatnak. A tavasz első jelére, a márciusi langyos esőre már a rigó is elkezdi. Eleinte csak a hangját köszörüli. Sajátságos halk, de éles hangja van ilyenkor, mintha valaki fejhangon rövidet ásítana: csőrét kitátja és aprót sikolt. Rendesen olyankor, ha a levelek közt ugrál, kukacot keres, megáll, megélesíti torkát és eszik tovább. Március végén a rigó nők Perzsiából visszatérnek férjeikhez és vőlegényeikhez, akik a telet itt élték át. Akkorra a rigó, ha nem is kifogástalanul és folyékonyan, de már énekel. A fülemile csak áprilisban kezdi, néha csak gyümölcsvirágzás után.Azt mondják, hogy az énekesek július elején hallgatnak el, amikor a kicsik a tojásból kikeltek. Nincs idő énekelni, az apróságoknak kosztot kell gyűjteni és hordani. Csakugyan július első tíz napjában elhallgat a fekete, az énekes rigó, a fülemile, a kakukk, a tengelice, a cinke. Nem is szólal meg már, csak néha, szeptember közepe táján. Az erdei pacsirta kivétel. Néha egész nyáron hallani, de szeptemberben biztosan, még október elején is. Akkor beáll a csend és az erdő néma.Májusban történt, hogy egy napon a hegyek közé mentem. A völgyben, ahol laktam, a sűrű bozótban, a nyirkos vízmosásban, sok madár lakott. A madarak énekét előbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbűvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsőjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hősies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia főmotívuma lehetett volna. Lekottáztam. Ez volt a döntő pillanat.Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.Sohasem hittem volna, tűnődtem akkor, mint akit váratlanul mélységes tudásba avatnak be, sohasem hittem, hogy egy fekete rigó ezt tudhatja. Azóta tudom, hogy tud mást is, különbet is. Hallottam egyet, a víz partja mellett a füzesben lakott, aki olyan mozarti gráciával énekelt olyan mozarti dalt, amilyen bűbájosan gyengéd és könnyű Mozart nem volt soha, s talán nem is tudott volna lenni. Hallottam azt, akit "Elíziumi madár"-nak neveztem el; azt a biztos, személyes tapasztalati élményt, amit az ő művészetében az Üdvözültek Kertjéről kaptam, sehol másutt nem találtam. Dante Paradicsomában Beatrice vállán énekelhettek így a madarak. Az Édenkertben a bűnbeesés előtt, mikor az őzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsőítő égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklő s ilyen boldogan elragadtatott. S végül hallottam egyet, aki nevetett, hangosan, énekelve, csillogva nevetett, ahogy csak az tud nevetni, aki olyan, mint a nap, egész egyszerűen lényének közvetlen értelme és tartalma volt ez a nevetés.Szenvedélyesen kerestem a fekete rigókat. De közben megismerkedtem a tengelicével, a vörösbeggyel, a cinegével, a sárgarigóval, a mezei pacsirtával és az erdei pacsirtával. Itt ismét meg kell állanom.Ugyanott a völgyben, bár egy, vagy két évvel később, egy éjszaka tőrtént, hogy a madár hangjára felébredtem.Mintha még álmomban hallottam volna, mert nem volt benne semmi valószerű. Egészen anyagtalan, kimondhatatlanul mély és fájdalmas ének volt. Nem is hittem el, hogy hallom. Másnap keresni kezdtem. Nem találtam. Csak ősszel hallottam újra. Ott ült a szőlőkarón, és ugyanazt énekelte. Késő délután volt, szüret előtt. Azóta ismerem. Rendesen hat hangot énekel, hangsorszerűen lefelé, de kromatikus trillákkal, egyre süllyedő sorban, ahogy a vízcsepp az egyik kőről hull a másikra. De hogy ebben az egyre mélyebbre hulló kromatikában milyen szívet tépő fájdalom van, s e fájdalomban milyen édes, álomszerű szépség, azt csak akkor lehetne elmondani valahogyan, ha az ember a földre tudná magát vetni, és keservesen elkezdene sírni, keservesen, értelmetlenül, a fojtogató fájdalomtól elárasztva, felszabadultan és boldogan.A fülemilét értettem meg a legkésőbb. Minden madár csak metafizikusan, vagyis az emberen túlról érthető. Onnan, ahonnan Orpheusz vagy Szent Ferenc értette meg őket. A fülemile megértéséhez még egy kis lépéssel tovább kell menni. Wordsworth vagy Shelley vagy Keats, vagy a többi költő fülemile-költeménye a valóságot nem fedi. Aki a békét nem ismeri, az a fülemilét nem értheti. Ezért fiatal ember csak csodálhatja. Csak ha a szenvedélyek kiégtek, s már az öröm és a szenvedés kora teljesen elmúlt, csak, ha az ember már nem akar önmagától és önmagának semmit, és fejét megbékülten Isten tenyerébe hajtotta le, csak, ha az emberben felébredt a honvágy az Én-telen világba végleg visszatérni, csak akkor hallja meg, hogy a fülemile mit és miért énekel.A dalban nincs fájdalom vagy szenvedés, nincs hősi erő vagy nevetés, nincs öröm, nincs diadal. Amikor az ember az életen túljutott, s már nem akar semmit, az egyetlen, ami még foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak, s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, - búcsú a szépséges földtől, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.
Sokáig csak a búcsút hallottam, és nem ment a fejembe, hogy miért van. Az ember először, rendesen, a negatívumot érti, és nem tudja elgondolni, mi ez, amíg nem ismeri meg a hozzátartozó pozitívumot. Tudtam, hogy búcsúzik, azt is tudtam, hogy mitől. Szomorúnak találtam, és egy kicsit indokolatlannak. Aztán egy nyár eleji délután, már ahhoz az időhöz közel, amikor egészen elhallgat, egyetlen hangjából megértettem. Ez a kicsiny madár a túlvilágra kéredzkedik. Nem valamilyen tudós indokolással, ahogy még a legtisztább szívű ember is tenné. Úgy kéredzkedik, ahogy egy kisgyerek az anyja ölébe, de még egyszerűbben, mert nem védelmet keres, nem boldogságot, nem örömet és nem megnyugvást. Olyan egyszerű ez, amilyen egyszerű csak egy madár lehet, amikor énekel. Nem halálvágy ez, egyáltalán nem. A fülemile nem tudja, mi a halál. Az élet után nem a halál következik, hanem a túlvilág. Honnan tudja? Milyen jó lenne Istent ilyen közelről és bizalmasan ismerni, mint ez a kis madár. 
esthajnal

A mag (mese) 
 
Egy sikeres üzletember már idős volt és érezte, hogy eljött az ideje, hogy kiválassza az örökösét,  aki továbbviszi az üzletet. Viszont nem az egyik igazgatót vagy az egyik gyermekét választotta, hanem valami egészen mást tett. Összehívta az összes fiatal alkalmazottat.
Ezt mondta nekik: "Eljött az ideje, hogy visszavonuljak és kiválasszam a következő vezérigazgatót.  Elhatároztam, hogy közületek fogok választani valakit." A fiatal alkalmazottak megdöbbentek. A főnök így folytatta: "Mindegyikőtöknek adok egy MAGOT - egy nagyon különleges MAGOT. Szeretném, ha elültetnétek ezt a magot, öntöznétek és jöjjetek vissza mához egy évre azzal, amit  neveltetek a magból. Akkor majd megnézem a növényeiteket és kiválasztom, ki lesz a következő vezérigazgató."
Volt a fiatalok közt egy Jim nevezetű is aznap, aki a többiekhez hasonlóan, szintén kapott egy  magot. Nagyon izgatottan tért haza, s elmondta a feleségének is a történteket. A felesége segített  cserepet, földet és komposztot keríteni és Jim elültette a magot. Minden nap meglocsolta és  figyelte, nőtt-e a növénye. Körülbelül három hét elteltével a többi alkalmazott már a kikelt  növényekről beszélgetett.
Jim mindig megvizsgálta az ő magját, de semmi nem kelt ki belőle. Eltelt három, négy, végül öt hét, még mindig semmi. Addigra már mindenki a növényéről mesélt, de Jimnek nem volt  növénye, úgy érezte, kudarcot vallott.
Már eltelt hat hónap és még mindig nem volt semmi Jim cserepében. Tudta, hogy biztosan elpusztította a magját. Mindenkinek fái és magas növényei voltak, de neki semmije sem. Jim  mégsem szólt egy szót sem a kollégáinak. Tovább locsolta és trágyázta a földet. Annyira akarta, hogy kikeljen a mag.
Amikor végre letelt az egy év a cég minden fiatal alkalmazottja elhozta a növényét, hogy a  vezérigazgatónak megmutassa. Jim azt mondta a feleségének, hogy ő nem fog bevinni egy üres  cserepet.De ő azt válaszolta, hogy őszintén el kell mondania, ami történt. Jimnek kavargott a  gyomra, úgy érezte, ez lesz életének legkínosabb pillanata, de tudta, hogy a feleségének igaza van. Elvitte az üres cserepét a tanácsterembe. Amikor Jim megérkezett, csodálattal nézte a  sokféle növényt, amit a többi alkalmazott nevelt. Gyönyörűek voltak, mindenféle alakú és méretű növények. Jim letette a földre az üres cserepét, sok kollégája kinevette, páran sajnálták őt.
Amikor a vezérigazgató belépett, körülnézett és köszöntötte fiatal kollégáit.  Jim próbált meghúzódni valahol a sarokban. "Istenem, milyen gyönyörű növényeket, fákat és  virágokat neveltetek" - mondta a vezérigazgató. "Ma az egyikőtöket kinevezem vezérigazgatónak."
Hirtelen a vezérigazgató megpillantotta Jimet az üres cseréppel a terem végében. A pénzügyi  igazgatót arra kérte, hogy hívja Jimet előre. Jim megrémült. Azt gondolta: "A vezérigazgató tudja,  hogy kudarcot vallottam! Talán kirúg!"
Amikor Jim előrement, a vezérigazgató megkérdezte, hogy mi történt a magjával. Jim elmondta a  történetét.
A vezérigazgató mindenkit arra kért, hogy üljön le, kivéve Jimet. Ránézett Jimre és mindenki előtt  bejelentette: "Íme az új vezérigazgatótok!"  "Jimnek hívják." Jim nem hitt a fülének. Hisz még ki sem kelt a magja.  "Hogyan lehetne ő az új vezérigazgató?" - mormogták a többiek. A vezérigazgató akkor azt mondta: "Egy évvel ezelőtt az itt lévők közül mindenkinek adtam egy  magot. Arra kértelek titeket, hogy ültessétek el, öntözzétek és hozzátok vissza nekem e napon. Én  mindenkinek főtt magot adtam; halottak voltak - lehetetlen volt, hogy kibújjanak a földből.  Mindegyikőtök, Jimet kivéve, fákat, növényeket és virágokat hozott nekem. Amikor észrevettétek, hogy a magok nem kelnek ki, kicseréltétek a tőlem kapott magot egy másikra.
Jim volt az  egyetlen, akiben megvolt a kellő bátorság és őszinteség, hogy egy olyan edényt hozzon ide,  amiben az én magom van. Ezért ő lesz a következő vezérigazgató!"
Ha őszinteséget vettek el, bizalmat arattok.
Ha jóságot vettek el, barátokat arattok.
Ha alázatot vettek el, nagyszerűséget arattok.
Ha kitartást vettek el, elégedettséget arattok.
Ha megfontoltságot vettek el, reményteli kilátást arattok.
Ha kemény munkát vettek el, sikert arattok.
Ha megbocsátást vettek el, megbékélést arattok.
Tehát, vigyázzatok, hogy  mit vettek el ma, mert ez határozza meg, mit fogtok később learatni.
"Bármit adtok az életnek, az élet visszaadja azt nektek."

vvargamarcsi

Teremtés
(a Föld kora, videó)

vvargamarcsi

 

 

Paulo Coelho
(részlet)

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű,
fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely
szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az
ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve

hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd
repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes
harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi
hegyeket is meg akar ismerni?És megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett,
irigyelte a madarat, amiért tud repülni.
És egyedül érezte magát.
És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem
repülhet el tőlem."

A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy
szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett.
A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele
volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik
azt mondták: "Neked aztán mindened megvan." De szép lassan különös
átalakuláson ment át: most, hogy teljesen övé volt a madár, és
nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a
lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének
értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és
megcsúnyult. A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira
törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a
kalitkáját.

Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és
éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra,
amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a
szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus
mozgása, és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a
halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a
halált.

"Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" -felelte a halál. "Ha
hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak
még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még
ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."


vvargamarcsi


Fénytenger


Tudod-e, hogy amikor boldog vagy,
Egy boldogságsugarat küldesz a földre?
Tudod-e, hogy amikor boldog vagy,
A körülötted élők is boldogok lesznek?
Tudod-e, hogy kis csillagszikraként azért jöttél
A földre, hogy megtanulj világítani?
És amikor már fénylő színekben pompázol,
Világítani tanítod a többieket?
Tudod-e, amikor boldog vagy, a Te fény-
Sugarad egyesül a sok parányi boldogságváró fénnyel?
És a kettőből, a százból, az ezerből ismét
Egyetlen öröm lesz - pontosan úgy, mint szétválásuk előtt.
Tudod-e, hogy fényed a Mindenség fényében
Tündököl minden pillanatban?
És mindenkinek jut;
A Te hatalmas fénylő erődből
- minek neve boldogság,
A Te hatalmas sugárzó szemed pillantásából
- minek neve szeretet,
A Te jóságos ajkad szavaiból - minek neve
megértés,
A Te kezed mindent egybefonó öleléséből -
Minek neve a Lélek teremtő fénye.
Légy boldog, és szerető ember!
/Angelisz Irini /


vvargamarcsi



Minden napnak a maga öröme

Elalvás előtt mindig végiggondolom,
mit termett ez a nap, melytől most búcsúzom.
Néha túlcsordulnak a zajos történések,
s gondolatban még félig sem érek,
- annyi új benyomás, kaland és élmény,
némi siker, szép szavak vagy remény,
tiszta öröm és fénylő szeretetláng,
vigasz, szépség vagy épp egészen más:
szürkeség, gond, baj vagy betegség,
csalódás, nyűg vagy szeretetlenség,
meg nem értettség vagy szavaknak éle,
rosszindulat, szorongás réme...
és sorolhatnám a jókat s a rosszakat,
melyek nyomai betöltik napunkat -
ha a túlpörgött napot épp végiggondolom,
fel sem dolgozom, hisz elnyom az álom.

Van persze, hogy sokkal szürkébb a nap,
új élmény hozzánk nem sok juthat,
van, hogy taposómalom az egész,
s az ember úgy érzi, már teljesen kész...
ha eseménytelenül gyászos s örömtelen,
kedvetlen, még akkor is mindenféleképpen
minden napnak megvannak a pillanatai,
melyeket azért, igen, meg lehet találni,
még akkor is, ha a rossz történések
adnak neki kesernyés hátteret, jelleget,
s húztak benne mélyebb rovásokat.
Az ember azért sokszor rácsodálkozhat,
ha aznap mégiscsak volt valami igaz,
valami tiszta, valami fényes, valami jó...
valami,
amiért mégis, mégis érdemes volt
aznap felébredni.
 



vvargamarcsi

Lev Tolsztoj: Gondolatok Istenről

 

... az emberi lélek mindig növekszik, mindinkább tudatára jut a saját szellemiségének, mindinkább közeledik az Istenhez és tökéletesedik. Akár tudjuk, akár nem, ez a folyamat folyton előrehalad. Ha azonban tudod és akarod azt amit az Isten akar, akkor az életed szabad és örömteljes lesz.
Isten minden emberben jelen van. És nincs olyan lélek, amelyben az ő tudata fel ne ébredhetne.
Ha az ember felismeri és érzi lelkében az Istent, akkor felismeri és érzi a világ minden emberével való közösséget is.
Az ember az önmagában való elmélyedés bizonyos fokánál rábukkan Isten megismerésére.
Szeretet és az ész két különböző oldal, ahonnan Istent nézhetjük.
Az igazi vallás nem észbeli vallás; de az igazi vallás nem ellenkezhet az ésszel.
Az élet igazi célja az, hogy megismerjük a végtelen életet.







www.esthajnal.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!