Szeretetről, barátságról
esthajnal

esthajnal



Láttam a szeretetet. Láttam
rózsák között járni a nyárban.
Aranygyűrűjére nap nevetett,
s olyan szép volt a szeretet!

Aztán találkoztam a szeretettel
út közben. Súlyos terhet vett fel:
mások terhét. Játszó kisgyermekhez
hajolt le... S meglepett, hogy egyre szebb lesz.

Ott is találkoztam vele,
ahol hullt a fák sárga levele:
betegségben, ínségben, szenvedésben.
Mindenütt boldog szolgálatra készen.

S láttam fekete, fényevesztett
napon. Hordozta a keresztet.
Mert testvére veszélybe tévedt,
utánament, nem latolt, kérdett,

és nem maradt ideje semmi
szennytől, mélytől visszarettenni.
Ment, amerre tövisek téptek.
Soha nem láttam olyan szépnek!

esthajnal



Buday Ildy-től és Varga Marcsi-tól
kapott nagy örömet szerző díjaim.

esthajnal
Örökké tart az ilyen barátság mint a miénk

Ritka hogy az ember találkozzék valakivel aki az első mosoly
után barátjává válik.
Valaki akiről az egyik nap még mit se tud másnap pedig már
őrzi minden titkát.
Valaki aki nem kér barátságáért cserébe semmit,
csak a barátságot magát.
Valaki aki megkönnyíti a fájdalom és az öröm megosztását.
Oly ritka szerencse, hogy rád találtam....
És akár egy drága emlék
barátságunk is örökké tart
/Dawn M. Miller/

esthajnal



Testvér!
Valamit szeretnék mondani Neked.
Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak.
A világ szép s az emberek jók.
A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér.
Akár a pestis vagy a nátha.
S olyankor elcsúfítja a világot maga körül.
A világot?
A Te világodat.
De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ és ez az igazi világ.
Gyökered,vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi
amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered,
és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik.
Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van.
Előfordul, hogy erdőtűz támad s az avar tüzet fog és elég.
Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint. Miért?
Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben.
Így van ez veled is, testvér.
Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál,
és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai:
Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág.
Mert nincsen különbség, közted s a hóvirágok között abban a világban.
(Wass Albert)

esthajnal

Én nem kívánom,   
hogy minden szenvedés elkerüljön, hogy a jövőben utaidat csak rózsák szegélyezzék és soha keserű könnyet ne hullass, soha fájdalmat ne érezz: Nem, én nem ezt kívánom neked.  Mert vajon megtisztulhat-e a szív könnyek nélkül, és lehet-e érett, mely nem szenvedett?  Én inkább azt kívánom neked mindezek helyett: hogy életed boldog napjainak szép emlékét szívedben mindig hálával őrizzed meg.  Hogy bátran helytállj megpróbáltatásaidban, amikor a kereszt keményen nyomja válladat, amikor a csúcs, melyet magad elé tűztél számodra elérhetetlennek tűnő ködbe vész.  Hogy minden adomány, mellyel Isten megajándékozott, az évek során benned egyre növekedjék és segítsen, hogy akiket szeretsz, azoknak a szívét örvendezővé tedd.  hogy mindig legyen egy jó barátod, Aki érdemes barátságodra, aki bízik benned akkor is, ha erőd és tisztánlátásod cserben hagy. Hogy a viharokban megálld a helyed, és mindig Isten közelében lehess!  /áldás Írországból/
 
esthajnal



Miért van az ember szíve rejtve....

Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.
- Miért búsulsz Funo? - A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is félt volna tőle, hisz bárhányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.
- Elhagytam a szívem. - pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a tóba.
- A szíved? - csodálkozott a vén Halerum.
- Igen - azt! - Hüppögte. - Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - könnycseppet törölt ki a szeme sarkaiból. A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta s a feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyra kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor azok széttárultak - lám a fiú csodás szíve ragyogott fel benne.
- Megtaláltad! - kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. - Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add ide kérlek! Ezentúl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!
Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.
- Tudod mit? - töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.
- Rendben. - egyezett bele Funo. Halerum elmosolyodott és a parányi szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.
- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - értetlenkedett.
- Figyelj rám Funo. - az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott. - Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.
Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.
- Köszönöm Halerum! - nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott. Halerum pedig csak bámult a távolodó gyermek után és mosolygott - majd egyszer megérti.
Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes mélyben vésődnek fel rá a nevek - újból és újból.

esthajnal



Te választod az örömöt.
Te választod a szeretetet.
Nyúlj ki befelé, és keresd meg magadban,
Hol lakik az öröm.
Látogasd meg belül a szeretet lakhelyét.
Hozd elő mindkettőt.
Engedd, hogy átérezhesd őket
ITT és MOST.
(Zen bölcsesség)

esthajnal



A szeretet nem egy dolog, amelyet megtehetsz. De amikor más dolgokat teszel, megtörténik a szeretet.
Vannak apró dolgok, amelyeket megtehetsz - együtt üldögélni, nézni a holdat, zenét hallgatni -, de ezeknek valójában nincs köze a szeretethez. A szeretet nagyon finom, nagyon törékeny. Ha ránézel, ha közvetlenül rápillantasz, eltűnik. Csupán akkor jön el, amikor nem figyelsz rá, amikor valami mással foglalatoskodsz. Nem mehetsz közvetlenül oda hozzá, mint egy nyílvessző. A szeretet nem egy cél. Inkább egy nagyon finom jelenség, nagyon félénk. Ha közvetlenül odamész hozzá, elrejtőzik. Ha közvetlenül teszel valamit, elszalasztod.
A világ nagyon ostoba lett a szeretet terén. Mindenki azonnal akarja. Azt akarják, hogy olyan legyen, mint a neszkávé: amikor akarod, megrendeled, és már ott is van.
A szeretet finom művészet; nem tehetsz semmit. Olykor eljönnek azok a ritka, boldog pillanatok... akkor leereszkedik valami az ismeretlenből. Többé már nem a Földön vagy, hanem a Paradicsomban. Éppen egy könyvet olvasol a szerelmeddel, mindketten mélyen belemerültök, és hirtelen azt veszed észre, hogy egy új létminőség születik kettőtök körül. Valami körülöleli a kettősötöket, mint egy aura, és minden békés. Pedig közvetlenül nem tettetek semmit. Csak olvastátok a könyvet, vagy sétáltatok egy nagyot, kéz a kézben, szemben az erős széllel - és hirtelen ott volt. Mindig akkor jelenik meg, amikor tudatosan nem várod.


esthajnal

Erdélyi József

Néma imák...

Legszebbek a néma imák...
Imádkozik minden virág;
kék imát mond a kék katáng,
kék virága kék Miatyánk.

Gyalogútak, dűlők fele
két katánggal van most tele;
mélyült keréknyomok között
milljó kék Miatyánk köszönt.

esthajnal
- Ki itt jársz, légy jó emberünk
s néma imát mondj mivelünk;
tekints némán az égre fel, -
egy pillantást megérdemel.

Minden tövön száz kék katáng
mondja némán hogy ,,Mi Atyánk''
s hervad hamar és boldogan,
benne mert új élet fogan.

Mert küllőkkel bár töretünk,
kocsikenőcs a kenetünk;
mig az égre felnézhetünk,
örök élet az életünk...

esthajnal

Mottó:
"Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy
tudjunk táncolni az esőben."

Egy gyakori kérdés a Google-ban: "Mi a szerelem?"... nos, a legszebb
magyarázatot pár évvel ezelőtt hallottam egy asszisztens barátnőmtől.
Ezeken az esős napokon visszaemlékeztem a történetre, és szeretném ma
veletek megosztani.

"Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy
bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van
egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy
eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen
türelmetlenül néz percenként az órájára.

Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a
kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan
súlyosnak... az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a
sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy
mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni
az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek
otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen
a feleségével.

Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős
úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek
otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg
felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de
az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor
csodálkozva megkérdeztem: "És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt
reggelizzenek?" Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben
válaszolta: "Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól
tudom, ki Ő".

Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam,
miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a
könnyeimet, miközben arra gondoltam: "Ez a szerelem, ez az, amit az
élettől szeretnék!... Hiszen alpjába véve, ilyen az igazi szerelem
?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus.
Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami
lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog
és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van,
hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van".

Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk
táncolni az esőben !!

esthajnal

MINDIG CSAK ADNI..
A jó öreg kút csendesen ontja vízét
így telik minden napja.
Áldott élet ez, fontolgatom:
csak adni, adni minden napon.
Ílyen kúttá kellene lennem.
Csak adni teljes életemben,
Mindig csak adni?
Ez terhet is jelenthet!
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?
Bele nézek, tükre reám ragyog,
de hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak tovább adom,
vidáman, csendben és szabadon.
Hadd éljek ílyen kút-életet,
osszak áldást és sok-sok szeretetet!
Nem az enyém,KRISZTUSTÓL kapom
Én csak egyszerűen tovább adom!!!!
(ismeretlen szerzö verse)

esthajnal


Antoine de Saint-Exupéry
Bátorság a kis lépésekhez
Nem a csodákért és víziókért kérlek Téged, Uram,
hanem a hétköznapok erejéért.
Taníts engem a kis lépések művészetére.
Tégy engem leleményessé és találékonnyá,
hogy a mindennapok sokféleségében
időben megőrizhessem azokat az ismereteket
és tapasztalatokat, amelyekért megszenvedtem.
Tégy engem ügyessé a jó időbeosztásban.
Ajándékozz nekem finom érzéket ahhoz,
hogy felismerjem, mi első és mi másodrangú.
Adj nekem erőt a fegyelemhez és mértékhez,
hogy ne csak úgy átcsússzak az életen,
hanem hogy a napokat okosan beosszam,
figyelve a váratlan örömökre és csúcspontokra,
és legalább arra, hogy újra időt találjak
egy kulturális kikapcsolódásra.
Engedd felismernem, hogy az álmok
nem segítenek át sem múlton, sem jövőn.
Segíts hozzá, hogy a következőket
a lehető legjobban tegyem meg,
és a mostani órát legfontosabbként ismerjem fel.
Óvj meg attól a naiv hittől,
hogy az életben mindennek simán kell mennie.
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel,
hogy a nehézségek, a csapások, a sikertelenségek
és a visszaesések magától értetődő ráadásai az életnek,
amik által növekszünk és érünk.

esthajnal


A kereszt imája 
 
(Népi imádság, Szurdokpüspöki)

Keresztet a földön minden ember kap,
Az egyik kisebbet, a másik nagyobbat.
Születhet kunyhóban vagy palotában,
Elkészítve várja az ő keresztfája.
Az a csoda aztán, hogy senki sem látja,
Mint vérzik a válla, hogy sebes a háta.
Van, aki alázattal és lehajtott fővel
Viszi a keresztjét, krisztusi erővel.

Van, aki könnyen hordja, még nevetni is tud,
Még a másik zokog, és a földre lerogy.
Van, ki büszkén viszi, hisz más úgy sem látja,
Milyen nagy a másik ember keresztfája.

Van, aki zokogva, zúgolódva viszi,
Minden sarkon megáll, ha lehet, leteszi.
Van, aki dicsekszik, örül, ha megszánják,
Olcsó könnyek sokszor áztatják orcáját.

Van, aki keresztjét más vállára rakja.
Abban a hiszemben, hogy vissza már nem kapja.
Van, aki félrenéz, hol jobbra, hol balra,
És segít társain, segít, mert akarja.

Én a keresztemet fiatalon kaptam,
Elfogadni hej, sehogy sem akartam,
Sírtam, lázadoztam, még össze is törtem,
Oh csodák csodájára újra nőtt előttem.

Így aztán fölvettem gyönge vállamra,
Tudtam, hogy elkísér hűen a síromba.
Tövises utakon elgyöngült a lábam,
Vittem a keresztet, meggörbült a hátam.

Elestem, fölkeltem, így ment éveken át,
Vittem és cipeltem a nehéz keresztfát.
Akartam feledni napsütötte tájon,
De keresztem fája ottan is velem volt.

És akik ismernek, szinte egytől-egyig
Mind-mind kigúnyoltak, lettek csúfolóim.
Töviskoszorúmat jól fejembe nyomják,
Könnyeim patakját szélesebbre vájják.

Így hát keresztemet nehéznek tartottam,
Azért hozzá több más kis keresztet kaptam,
Immár ott állanak szeretteim sírján,
Megszaporodott már hatalmas keresztfám.

Meg is öregedtem, a hajam fehér lett,
De az én keresztem súlya könnyebb nem lett.
Naponta növekszik szívemben a súlya,
Vagy én lettem gyengébb, a vállam már nem bírja?

Oh de sokszor, sokszor szeretném letenni
Azt hiszem, hogy tovább nem bírom már vinni.
Vérzik a szívem is, a lelkem roskad össze,
De az én keresztem hű hozzám örökre.

Cirenei Simon ki vinni segítetted
A Jóisten áldjon jóságodért téged.
Tudom, ha meghalok eltemetnek engem,
Síromra tűzik majd a végső keresztem.

Akkor majd azt mondom, Uram, Jézusom,
Nehéz a keresztem, most már visszaadom.
Istenem üdvözíts, esdve kérem tőled,
Boldogítsd örökre az én fájó szívem.

 

(a net-ről tallózva...)



esthajnal


A Fa

Büszkén magasodik az a fa, amely én vagyok
Elég ha vizet kapok és a nap rám ragyog
Gőgős vagyok, kevély és szívtelen
Azt akarom, hogy a szél vagy a nap csak az enyém legyen

Választanom kell hát, melyik a fontosabb
Az esőt fakasztó szél, vagy a meleg nap
A szél kéjjel hívott, légy életem része
A nap csak csendben nézett, de én nem vettem észre

A széllel a kéj milyen mámorító
A nap melege pedig csak izzasztó
Végül úgy döntök a szél kell nekem
A napot pedig ezentúl megvetem

Élvezem ahogy a szél játszik velem
Felkapva levelem az égig emel
A nagy forróságban körültáncol engem
A napot elfújja, távol tartja tőlem

De aztán a szélben csalatkoznom kellett
Tomboló vihart hozott tápláló víz helyett
Áztam, fáztam, ágaim letörtek
A jég szilánkjai mérgesen gyötörtek

Hívtam a napot, gyere vissza hozzám
A sugaraidat újra fordítsd rám
De a nap messze volt, nem hallotta szavam
Nagy szomorúságomban magamra maradtam

Magamba nézve elgondolkodtam
Eddigi életemben rossz úton jártam
Akármit tettem, akármit akartam
Mindig csak egyre, magamra gondoltam

Rá kellett jönnöm, bűnben éltem eddig
Így nem juthatok el soha a mennyekig
Hiába magasodnak felfelé ágaim
Szeretet nélkül kihunynak álmaim

Akkor aztán újra, csendben, szelíden
A napot szólítottam, hogy vezessen engem
Éltem kárhozat volt, de most újjászülettem
Töltse be a szívem, meleg szeretettel

Megbocsátó napom ott termett előttem
Nem mondott semmit, de most már értettem
Bűneim gyökerét meggyógyította
Életem értelmét így megmutatta

Így lett belőlem csodálatos fa
Amelynek gyökerét a szeretet táplálja
Visszajött a szél is, de már csak mosolygott
Láttam akkor rajta, hogy elgondolkozott
/ismeretlen szerző /


 esthajnal

 
„Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, és ami
annál is sokszor nehezebb: képes szeretetet elfogadni is. Van, amikor a szeretet
apró kis gesztusaink elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni. Amikor
szeretetet adunk, akkor - mint kezdeményezők - az erő pozíciójában érezzük
magunkat, s gyakran nem teszünk mást, mint szolid öntudatossággal nyugtázzuk
lelki nagyságunkat. Akkor viszont, amikor a telítettségnek ebben az emelkedett
állapotában valaki hangtalanul hozzánk simul, és rongyos kis tarisznyájából
szeretetmorzsákkal kínál, meghökkenünk.

Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből, és zavartan szembesülünk az új
helyzettel: nem tündökölhetünk egyedül a szeretet ingyenkonyhájának konyhafőnöki
szerepében.

Most minket is étellel kínálnak.

De hát erre nekünk semmi szükségünk sincsen! - zsörtölődünk a valaki morzsáit
lefitymálva.

Hiszen mi praktikusan, megszervezetten, hatékony nagyüzemi módon osztjuk a
szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók
türelmetlenkednek.

De valaki nem tágít. Csak áll, és már-már könyörögve kínálja felénk elfogadásra
apró kis szeretetmorzsáit.

S akkor meg kell látnunk, hogy szeretet nem elsősorban nekünk szól.

Az életben maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az
elfogadottságban nyeri el értelmét.

Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelen, mint megerősíteni őt élete
értelmében.”

/(Simon András: Szeretetközelben )

esthajnal

 
A szeretet lángja
Ha a világot nézed,
hatalmasnak látod,
De ha a világ néz téged,
csupán törpének látszol.
Kicsi szívnek, mely csendben dobog,
de míg a mélyén a szeretet lobog,
s apró lángja olykor tűzre lobban,
Addig a világ is odafigyel kicsit jobban,
ahogy parazsai hamuvá válnak sorban.
S ezek az apró fellángolások,
mint délibáb a Hortobágyon,
elhitetik, hogy van tovább,
S bármikor újjá élheted a csodát.
Kell, igen kell a szeretet!
Sose hagyd, hogy kialudjon szívedben,
mert ha már nem lesz, ki megfogja kezedet,
Akkor döbbensz csak rá, mindened elveszett.
Nyiraty Gábor

esthajnal


Kattints a kedvenc zenédre, vagy előadódra, de ne állítsd be kezdőlapnak.! Kellemes zenehallgatást.
Musica gratis
Bachatas
Antony Santos
Aventura
Frank Reyes

Emlékezz mindenre....

"Emlékezz mindenre, aminek örültél, ami jó volt, emlékezz arra, amit érted tettek, a nehéz órákra, amelyek szerencsésen elmúltak, és azokra, akik segítettek abban, hogy elmúljanak. Emlékezz arra, hogy segíteni kell azokon, akik rászorulnak. Emlékezz arra, hogy önzetlen légy, fáradhatatlan, becsületes, igazmondó és önfeláldozó. Felejtsd el, ha félsz! Felejtsd el, ha gonosz indulataid vannak! Emlékezz arra, hogy mi a jó, és sose felejtsd el, hogy csak jót szabad tenned, ártanod soha."
Szabó Magda






www.esthajnal.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!